Keresés ebben a blogban

2010. október 29., péntek

részlet egy elkezdett könyvből...


A csendes kezdet


Győrben születtem 1965 januárjában, épp belecsúszva a vízöntő biztatónak tűnő csillagjegyébe. Egy becsületes, jóravaló család második gyermekeként kerültem be az amúgy igen népes családba, legalábbis, ami az egy lakáson belüli lakók számát illeti. Egy belvárosi polgári lakásban éltünk a sétáló utca közepén. Igaz csak egy nővérem van de velünk laktak még Anyai Nagyszüleim, Dédapám, és a Nagybátyám, aki a cselédszobában húzódott meg szerényen. Igazából a gyermekorom elég eseménytelenül telt de legalábbis kevés az emlékem. Talán az egyik legemlékezetesebb történet az, hogy nem voltam még három éves, amikor a Szabadság hegyre kerültem allergikus légcsőhurut miatt, ami annyit jelentett hogy a nagy köhögés mellé fulladás párosult és ebben a küszködésben annyira kifáradtam hogy a lépcsőn sem tudtam felmenni a harmadikra, mert hogy ott laktunk. A szanatóriumba két és félhónapot töltöttem, és nem éppen a legszebb emlékeket őrzöm ebből az időből. Akkor még a vas fegyelemben hittek az orvosok és az ápolók ezért amikor szüleimmel a kórház ajtajához értünk némi adminisztráció után kikaptak anyám kezéből, hideg vízzel lezuhanyoztak és beraktak egy rácsos ágyba, amiből csak nagy ritkán jöhettem ki. Szüleimet nem jöhettek elbúcsúzni, ne nyavalyogjon az a gyerek. Keveset látogattak mert Győrből nehézkes volt a feljutás, akkoriban még autónk sem volt. Féltem és nem szerettem a kórházi szagokat és a teát. Ezek után sok éven át távol is tartottam magam ezektől. Aztán ennek a megpróbáltatásnak is vége lett, haza kerültem nagy nagy örömömre. Nem találtak semmit de azt tanácsolták legyen új ágyam, ágyneműm, hátha. Nem jött be, kb. 15 évesen egyszer csak kinőttem mint a kedvenc felsőmet. Aztán itt sokáig semmi konkrét élmény talán csak annyi, hogy akkora nagynak láttam abban az időben a nappalit, igaz tudtam körbe körbe bringázni miközben a dédapám olvasta a napi sajtót. Emlékszem egyedül jártam óvodába mert az ablakunkból szinte el lehetett látni odáig, így szemmel tudtak tartani az otthoniak míg odaérek. Boldog és vidám korszakra emlékezem. Nagy volt a család és ha összejöttek apám testvérei és egy csomó gyerek a nagyszüleimnél, akkor ott nagy volt a vidámság, és a gyermek kacaj beszínezte az égboltot. Sok sok mosolygós és békés szép emberre emlékszem. Jó erre az időszakra visszagondolni, béke és boldogság illata lengi körül a halvány emlékeket.



Iskolai évek

Aztán eljött az iskola ideje. Zenei általánosba kezdtem járni, ahová már Ági, a nálam négy évvel idősebb nővérem is járt. Ő már zongorázott és ez nekem is tetszett, sokat ültem mellette hallgattam és néha klimpíroztam egy kicsit.. Ének tanárnőm hamar meghallotta erősnek tűnő ám hihetetlen magas hangomat. Az énekórákon nagyon hangosan énekeltem, persze csak hogy vicces legyek és bosszantsam a tanárt, de ebből az lett, hogy benevezett egy népdaléneklési versenyre. Az országos döntőben szinte egyetlen fiúként aztán harmadik lettem, ami jó eredménynek tűnt és egyenes út vezetett az iskola énekkarában. A zongora tanulásomat is itt kezdtem bár Cica néni, aki a zongora tanárom volt, nem igazán gondolt tehetségesnek, és mindig hangot is adott ennek, javasolta szüleimnek hogy semmi képen ne zenei pályában gondolkodjanak velem kapcsolatban. Az is volt a gond, hogy nem szerettem kottát olvasni, ezért gyorsan megtanultam a darabot, majd hozzá is tettem a magamét, kicsit másképpen is játszottam, ahogy nekem tetszett. Hamar rátaláltam a könnyűzenére is és Omegától, LGT-n át egészen Vangelis dalokig leszedtem amit tudtam és boldogan játszottam otthon de ez mindig jól jött egy házibulin is. Nyolcadik előtt abbahagytam a zongora tanulást és egy váratlan húzással gépipari szakközépiskolában kötöttem ki. Még magam számára se teljesen világos ez hogy történt, de mivel a zongora nem ment úgy ahogy elvárták és nem is voltam valami jó tanuló, oda kellet mennem, ahol volt ismerősünk és biztos volt a felvétel. Anyukám fodrász volt, és kézenfekvő volt hogy szól az egyik vendégének, aki történetesen a gépipari igazgatóhelyettese volt, hogy segítse pályámat. Na valahogy így lettem, esztergályos, marós, köszörűs és fúrós tanuló. Szinte egyiket sem tudom pontosan kimondani hiszen gyerekkori beszédhibám, ami egy enyhe raccsolás, ezt nem teszi lehetővé. Mondjuk egy ilyen gótikus szájpadlással ez nem nagy kunct, főleg ha párosul egy kis prognát harapással. Na mindegy kikötöttem egy fiú osztályban, ami elég fura volt a zenei általános után, mert ott nagyon sok csaj között mozogtunk mi fiuk, illetve szinte tornából felmentett volt mindenki, mert senki nem vette komolyan a tornaórákat. Na most itt volt egy fiú osztály, szinte mindenki sportoló vagy legalábbis nagyon sokan. Én meg nem szeretek utolsó lenni, na volt mit behozni. Ekkor még egy kör futás is nehezemre esett. Ekkor kezdtem el sportolni, edzeni, futni, stb. Valahogy felzárkóztam sport terén is, és osztálytitkár lettem az amúgy rettenetes magatartásáról elhíresült osztályunknak. Ebben az időszakban kerültem életem első igazi zenekarába a Citrom együttesbe."

2010. október 9., szombat

Mi lesz Veled, Magyar Zene?

a minap a magyar 1-en néztem egy kellemes kis műsort Palcsó Brigivel, aki egyébként kellemes üde folt a média karcos égboltján. Talán Főtér a címe a műsornak és magyarországi helyeket ajánlanak, ahova érdemes ellátogatni. Szeretem ezt a műsort mert azon kevés nézhető műsorok egyike, ami tényleg ad valami pluszt. Kellemes helyeket mutat be, helyi érdekességekkel, kézművesekkel, kiállításokkal, házakkal és még sorolhatnám. Egy tényleg jó Magyar műsor Magyarországról, főként Magyaroknak a Magyar televizióban. De valami zavart a műsorban. A Zene. A fantasztikus Magyar tájakat szépen fotózták viszont egymást érték az aláfestésként szolgáló külföldi slágerek. Nem értettem. Hiszen van elég magyar zenészünk, zenénk, és a jogdíj sem olcsóbb ha külföldi zene szól. Tényleg ennyire nem vesszük észre mi van? ennyire hülyék lennénk? vagy csak eszünkbe sem jut? szomorú ami itt történik. rádió és tévé szinten egyaránt. Vannak országok ahol nem kell médiatörvény ahhoz hogy szóljon a saját ország zenéje, azon a nyelven, azoknak akik ott élnek. Csak nálunk van ilyen faramuci helyzet. A tévék és rádiók egy része külföldi kézben van, ők nagy ívben szarják le a magyar kultúra ezen részét. Igen, tisztel barátaim a könnyűzene is a kultúra része csak néha elfeledkezünk róla. Ha meg kell segíteni valakit és fel kell ajánlani valamit az első, hogy zenekarokat hívnak, hogy játszanak ingyen és a bevétel megy a károsultaknak. Idén 600 fesztivál volt itthon és mindenütt a csalogató műsor a zene, a zenekarok. Mégis a rádiók, tévék tojnak rá és húzzák a szájukat ha magyar zenét kell játszani. Lett nekünk egy Magyar Zene napja, ami üdvözítő de kevés. Nem egy napra volna szükség, hanem sokra. És sok olyan emberre, aki gondolkodik és kiáll azért ami fontos mindannyiunknak. Szerintem nincs még egy ilyen ország, ahol ez így lenne és ekkora közöny lenne a médiák részéről, akik átmenetileg elvannak a celebekkel meg a friss tehetségekkel. Egy darabig. Ha ez így megy tovább nem lesz mit játszani, mire odafigyelni, min szórakozni vagy táncolni. Nem kéne sok csak egy kicsi, hogy tegyünk valamit a Magyar zenéért, hogy a szerkesztők kicsit gondolkodjanak, hogy ha van érdekképviselet, akkor az keményen álljon ki értünk, hogy fennmaradjon a zenénk, hogy legyen miért lelkesednie és tanulnia a sok fiatal tehetségnek. És persze szóljon sok-sok magyar dal a rádiókban mindennap, és legyen zenei műsor a tévékbe is ahol magyar zenéé lehetne a főszerep. Szerintem az emberek szeretnék ha több hazai zene szólna mindenütt. A Magyar emberek a Magyar zenét választják!!