...november 21. Step Acoustic Band koncert margójára...
Nem tudhatom csak sejtem mit éltettek át ott lent, de fentről, pontosabban bentről egészen különleges élmény volt. Kicsit újragondoltuk, áthangszereltük, hogy ma is eljátszható legyen és élvezhető, de azt hiszem ez sikerült, mert a dalok túlélték ezt az elmúlt 25 évet anélkül, hogy magyarázni kellene bármit is. Egy képzeletbeli tábortüzet ültünk körben, és a tűz maga az érzés volt amit a dalok töltöttek és az emlékek.
Nem tudtam előre mit fog kihozni belőlem ez az egész. Őszintén mondom sokáig ellenálltam, hogy feltámasszunk valamit, amit már elmúltnak hittem. És persze Öcsi. Valahogy ezt is kellett kezelni belül, hol ezért hol azért. De mára ez már helyére került. Nem hittem hogy egyszer lesz bátorságom és hitem elénekelni azokat a dalokat amit Vele szerettünk meg. Azt gondoltam, a feledés homályába merültek a dalok, az érzések, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az első daltól az utolsóig minden szó, sor, refrén egy emberként, üvöltve kiáltva hasít az éjszakába,
könnyel átitatott boldogságot csalva a szívekbe. Ez kiült az arcotokra az arcunkra.
Büszke voltam és vagyok, hogy van valamink, amit megőriztünk és újratöltve belopóznak a jelenünkbe, és így már nem csak a múltunk részeként, ködfoltos emlékként, hanem valóssága, érzékelhető mai élménnyé formálódva itt léteznek tovább velünk.
Mi egy család vagyunk akik hiába nem találkoztak hosszú, hosszú évekig, ugyanúgy örültünk egymásnak és egyszerre dobbant a szívünk, csattant a tapsunk és szólt a dal! Egy kor zenés osztálytalálkozója volt, egy iskola ünnepség, ahol egyszerre voltunk gyermekek és szülök.
Mindenkinek megvannak a láthatatlan emlékkönyvei a szívében. A miénk ez a Stepes pár év, ez a harminc néhány dal és a közös élmények. Reményeim szerint nem kell 25 évet várnunk, hogy ezt ismét megélhessük mindezt.
