részlet egy elkezdett könyvből...

A csendes kezdet

Győrben születtem 1965 januárjában, épp belecsúszva a vízöntő biztatónak tűnő csillagjegyébe. Egy becsületes, jóravaló család második gyermekeként kerültem be az amúgy igen népes családba, legalábbis, ami az egy lakáson belüli lakók számát illeti. Egy belvárosi polgári lakásban éltünk a sétáló utca közepén. Igaz csak egy nővérem van de velünk laktak még Anyai Nagyszüleim, Dédapám, és a Nagybátyám, aki a cselédszobában húzódott meg szerényen. Igazából a gyermekorom elég eseménytelenül telt de legalábbis kevés az emlékem. Talán az egyik legemlékezetesebb történet az, hogy nem voltam még három éves, amikor a Szabadság hegyre kerültem allergikus légcsőhurut miatt, ami annyit jelentett hogy a nagy köhögés mellé fulladás párosult és ebben a küszködésben annyira kifáradtam hogy a lépcsőn sem tudtam felmenni a harmadikra, mert hogy ott laktunk. A szanatóriumba két és félhónapot töltöttem, és nem éppen a legszebb emlékeket őrzöm ebből az időből. Akkor még a vas fegyelemben hittek az orvosok és az ápolók ezért amikor szüleimmel a kórház ajtajához értünk némi adminisztráció után kikaptak anyám kezéből, hideg vízzel lezuhanyoztak és beraktak egy rácsos ágyba, amiből csak nagy ritkán jöhettem ki. Szüleimet nem jöhettek elbúcsúzni, ne nyavalyogjon az a gyerek. Keveset látogattak mert Győrből nehézkes volt a feljutás, akkoriban még autónk sem volt. Féltem és nem szerettem a kórházi szagokat és a teát. Ezek után sok éven át távol is tartottam magam ezektől. Aztán ennek a megpróbáltatásnak is vége lett, haza kerültem nagy nagy örömömre. Nem találtak semmit de azt tanácsolták legyen új ágyam, ágyneműm, hátha. Nem jött be, kb. 15 évesen egyszer csak kinőttem mint a kedvenc felsőmet. Aztán itt sokáig semmi konkrét élmény talán csak annyi, hogy akkora nagynak láttam abban az időben a nappalit, igaz tudtam körbe körbe bringázni miközben a dédapám olvasta a napi sajtót. Emlékszem egyedül jártam óvodába mert az ablakunkból szinte el lehetett látni odáig, így szemmel tudtak tartani az otthoniak míg odaérek. Boldog és vidám korszakra emlékezem. Nagy volt a család és ha összejöttek apám testvérei és egy csomó gyerek a nagyszüleimnél, akkor ott nagy volt a vidámság, és a gyermek kacaj beszínezte az égboltot. Sok sok mosolygós és békés szép emberre emlékszem. Jó erre az időszakra visszagondolni, béke és boldogság illata lengi körül a halvány emlékeket.

Iskolai évek

Aztán eljött az iskola ideje. Zenei általánosba kezdtem járni, ahová már Ági, a nálam négy évvel idősebb nővérem is járt. Ő már zongorázott és ez nekem is tetszett, sokat ültem mellette hallgattam és néha klimpíroztam egy kicsit.. Ének tanárnőm hamar meghallotta erősnek tűnő ám hihetetlen magas hangomat. Az énekórákon nagyon hangosan énekeltem, persze csak hogy vicces legyek és bosszantsam a tanárt, de ebből az lett, hogy benevezett egy népdaléneklési versenyre. Az országos döntőben szinte egyetlen fiúként aztán harmadik lettem, ami jó eredménynek tűnt és egyenes út vezetett az iskola énekkarában. A zongora tanulásomat is itt kezdtem bár Cica néni, aki a zongora tanárom volt, nem igazán gondolt tehetségesnek, és mindig hangot is adott ennek, javasolta szüleimnek hogy semmi képen ne zenei pályában gondolkodjanak velem kapcsolatban. Az is volt a gond, hogy nem szerettem kottát olvasni, ezért gyorsan megtanultam a darabot, majd hozzá is tettem a magamét, kicsit másképpen is játszottam, ahogy nekem tetszett. Hamar rátaláltam a könnyűzenére is és Omegától, LGT-n át egészen Vangelis dalokig leszedtem amit tudtam és boldogan játszottam otthon de ez mindig jól jött egy házibulin is. Nyolcadik előtt abbahagytam a zongora tanulást és egy váratlan húzással gépipari szakközépiskolában kötöttem ki. Még magam számára se teljesen világos ez hogy történt, de mivel a zongora nem ment úgy ahogy elvárták és nem is voltam valami jó tanuló, oda kellet mennem, ahol volt ismerősünk és biztos volt a felvétel. Anyukám fodrász volt, és kézenfekvő volt hogy szól az egyik vendégének, aki történetesen a gépipari igazgatóhelyettese volt, hogy segítse pályámat. Na valahogy így lettem, esztergályos, marós, köszörűs és fúrós tanuló. Szinte egyiket sem tudom pontosan kimondani hiszen gyerekkori beszédhibám, ami egy enyhe raccsolás, ezt nem teszi lehetővé. Mondjuk egy ilyen gótikus szájpadlással ez nem nagy kunct, főleg ha párosul egy kis prognát harapással. Na mindegy kikötöttem egy fiú osztályban, ami elég fura volt a zenei általános után, mert ott nagyon sok csaj között mozogtunk mi fiuk, illetve szinte tornából felmentett volt mindenki, mert senki nem vette komolyan a tornaórákat. Na most itt volt egy fiú osztály, szinte mindenki sportoló vagy legalábbis nagyon sokan. Én meg nem szeretek utolsó lenni, na volt mit behozni. Ekkor még egy kör futás is nehezemre esett. Ekkor kezdtem el sportolni, edzeni, futni, stb. Valahogy felzárkóztam sport terén is, és osztálytitkár lettem az amúgy rettenetes magatartásáról elhíresült osztályunknak. Ebben az időszakban kerültem életem első igazi zenekarába a Citrom együttesbe."

Mi lesz Veled, Magyar Zene?

a minap a magyar 1-en néztem egy kellemes kis műsort Palcsó Brigivel, aki egyébként kellemes üde folt a média karcos égboltján. Talán Főtér a címe a műsornak és magyarországi helyeket ajánlanak, ahova érdemes ellátogatni. Szeretem ezt a műsort mert azon kevés nézhető műsorok egyike, ami tényleg ad valami pluszt. Kellemes helyeket mutat be, helyi érdekességekkel, kézművesekkel, kiállításokkal, házakkal és még sorolhatnám. Egy tényleg jó Magyar műsor Magyarországról, főként Magyaroknak a Magyar televizióban. De valami zavart a műsorban. A Zene. A fantasztikus Magyar tájakat szépen fotózták viszont egymást érték az aláfestésként szolgáló külföldi slágerek. Nem értettem. Hiszen van elég magyar zenészünk, zenénk, és a jogdíj sem olcsóbb ha külföldi zene szól. Tényleg ennyire nem vesszük észre mi van? ennyire hülyék lennénk? vagy csak eszünkbe sem jut? szomorú ami itt történik. rádió és tévé szinten egyaránt. Vannak országok ahol nem kell médiatörvény ahhoz hogy szóljon a saját ország zenéje, azon a nyelven, azoknak akik ott élnek. Csak nálunk van ilyen faramuci helyzet. A tévék és rádiók egy része külföldi kézben van, ők nagy ívben szarják le a magyar kultúra ezen részét. Igen, tisztel barátaim a könnyűzene is a kultúra része csak néha elfeledkezünk róla. Ha meg kell segíteni valakit és fel kell ajánlani valamit az első, hogy zenekarokat hívnak, hogy játszanak ingyen és a bevétel megy a károsultaknak. Idén 600 fesztivál volt itthon és mindenütt a csalogató műsor a zene, a zenekarok. Mégis a rádiók, tévék tojnak rá és húzzák a szájukat ha magyar zenét kell játszani. Lett nekünk egy Magyar Zene napja, ami üdvözítő de kevés. Nem egy napra volna szükség, hanem sokra. És sok olyan emberre, aki gondolkodik és kiáll azért ami fontos mindannyiunknak. Szerintem nincs még egy ilyen ország, ahol ez így lenne és ekkora közöny lenne a médiák részéről, akik átmenetileg elvannak a celebekkel meg a friss tehetségekkel. Egy darabig. Ha ez így megy tovább nem lesz mit játszani, mire odafigyelni, min szórakozni vagy táncolni. Nem kéne sok csak egy kicsi, hogy tegyünk valamit a Magyar zenéért, hogy a szerkesztők kicsit gondolkodjanak, hogy ha van érdekképviselet, akkor az keményen álljon ki értünk, hogy fennmaradjon a zenénk, hogy legyen miért lelkesednie és tanulnia a sok fiatal tehetségnek. És persze szóljon sok-sok magyar dal a rádiókban mindennap, és legyen zenei műsor a tévékbe is ahol magyar zenéé lehetne a főszerep. Szerintem az emberek szeretnék ha több hazai zene szólna mindenütt. A Magyar emberek a Magyar zenét választják!!

Mega-szar

amikor elkezdtem naplót írni, akkor még meg volt az az illúzióm, hogy többnyire pozitív dolgokat írok majd, de mára már világos, hogy ez lesz a verbális bokszzsákom. Szomorú lettem, mikor meghallgattam az új csillagdalt. Na nem csak azért mert szerintem az eddigi leggyengébb dalról beszélünk hanem mert a drága zenei producer úr, nem talált itthon megfelelő szerzőt és nagy szorgosan importáltak svéd barátainktól egy közepesnél gyengébb En Vouge koppintást. A szép az, hogy az érintett producer úr azért volt olyan szíves és megírta a dal szövegét, mert áldozatokra képes szövegíró hírében áll. Némi adalék, hogy én indultam ezen a zenei pályázaton amit kiírtak a csillagdalra. Most mondhatjátok, hogy savanyú szőlő, de így az is. Beküldtem két dalt, egyet a címdalra egyet a búcsúdalra. Elégedett voltam a dalokkal, jól megrágtam őket és szerintem jól rá is éreztem, Szabó Ági jó szövegeket írt ezekre is, és azt hittem értem a feladatot. Aztán kaptam egy levelet, hogy nem nyert senki mert nem olyanok a beérkezett pályaművek amilyenekre ők gondoltak. Igaz ezt se a kiírásban sem ebben a második levélben nem írták meg, mire is gondolnak. Azt viszont írták, hogy még egy kör lenne a címdalra és majd a zenei producer úr felhív mindenkit személyesen és elmondja mit is volna a feladat. Az nem volt benne mikor fog felhívni de az igen, hogy mi a leadási határidő. Aztán eltelt vagy két hét már csak néhány nap volt hátra a határidő lejártáig, amikor engem érhetett az a szerencse, hogy az úr felhívott. Azt mondta nem ilyen magyaros vacak slágerekre van szükség amiket írtunk, hanem írjunk világslágert minimum, és erre volt akár két-három napom. Nem tudom a többi zeneszerzőt mikor hívták de mindenesetre jólesett a bizalom, hogy rólam feltételezte, hogy nekem egy éjszaka is elég akár, és azt javasolta, hogy dobjak össze valamit. Nem dobtam mert el voltam foglalva mással és azt gondoltam ez nem az a feladat amit kiránt az ember a gatyájából csak úgy. A határidőt pedig be kell tartani. Szóval nem adtam be új dalt. Nem is jött több levél viszont eltelt sok sok hét amíg aztán végül, nagy nehezen ezt a dalt kiválasztotta a stáb amit hallhattunk. Gratulálok! ismét egy kis tökönrúgás az amúgy is megtépázott hazai szerzőknek. Csak így tovább Tamás bácsi!

A Csend Színei

egy festőművész barátom kiállítását nyitottam meg a minap. Mikor felhívott kicsit meglepődtem, évek óta nem beszéltünk, de a fiatal korban szerzett barátságoknak az a titka, ha kimarad néhány év, onnan tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Aztán hamarosan peregni kezdtek szemem előtt a régi történetek, közös kalandok. Közel harminc éves barátság a miénk és ráadásul én beszéltem rá, az első kiállításra 25 évvel ezelőtt. Malasits Zsolt barátom azóta érett, kifinomult művész lett. Az akkor még csak szobrokkal foglalkozó alkotó, ma már főleg festményeivel varázsol el bennünket. Letisztult világát, a színek harmóniáját csodálhattam, miközben a művészi korszakain, illetve közös fiatalkorunkon tűnődtem. Átmenetileg rokonok is lettünk, hiszen a testvérem férje volt kb. tíz évig. Vele élt Török illetve Finnországban. És szerintem egy alkotónak nagy ajándék, hogy más kultúrákból meríthet és azon a szűrőn keresztül alakíthatja ki, tehet hozzá saját világához. Zsolt Imatran tanult festészetet és egyéb művészeteket. Becsülöm kitartásáért, hogy következetesen is kitartóan végig ment ezen az úton és élheti ma is a sikeres festők életét, árulja képeit kis győri galériájában, a város szívében. Jó érzés volt végig pásztázni ezeket az emlékeket és elmélyedni a képek rejtett titkain. Ami még kimagasló élmény volt, hogy a megnyitó beszéd után, néhány dal erejéig együtt zenélhettem újra, régi jó barátommal és zenésztársammal Csepregi Gyula szaxofonossal, aki a mai jazz élet egyik kimagasló alakja. Improvizatív játéka egyszerre parádés és humorosan kedves. Öröm volt a zenélés vele a szó valódi értelmében. Örültem hogy ott lehettem és néhány hanggal, szóval együtt rezeghettem a képek alkotta fantáziavilággal. Aki Siófokon jár és nem csak egy jópofa sörre szomjazik meg, hanem inná a kultúra kifogyhatatlan tápláló italát, annak ajánlom hogy nézzen be a főtéren a KULTÚRBA, ahol is Zsolt kiállítása még pár hétig látható.
http://www.malasits.hu/

Fény jöjj velem!

Mostanság az átlagos bulikat "Fénnyel" szoktuk feldobni és be szokott jönni!! :)
Néhány hete akadtam bele a receptbe, és azóta terjesztem mindenütt. Kell hozzá némi vodka egy szódásüveg, és szörp, nekünk a bodzás jött be legjobban. A szódásüveget tele töltöm vodkával, beletekerek egy patront, kis pohárba egy gondolatnyi szörpöt töltök és rányomom a szénsavas vodkát. Háááát bakker, eddig minden bulin bejött és kikerekedtek a szemek, mikor is a szénsavas vodka némi édes ízesítéssel felszalad az agyba! :) Pompás bulipia, ajánlom mindenkinek, próbáljátok ki! :)

Viva, viva la Comet-ka!

Tyű ez a kis kuki hogy megnőtt! Mondta egyszer régen Vitray tanár úr egy közvetítés során. Igaz Ő egy fiatal sportolóra gondolt, aki közben megnőtt és ilyen kukis hangzású neve volt. Na ez jutott eszembe, amikor is elmentünk a Viva Comet idei szuper-giga partijára. Valamilyen furcsa oknál fogva, mindenki ott akart lenni ezen a rendezvényen, ami azt jelenti, hogy komoly celeb felvonulássá fajult ez az évek óta egyre nagyobb méreteket öltő esemény. A közönség hangjából ítélve ők sem voltak kevesen, na de hátul a VIP részen tömve volt hírességekkel és kevésbé híres szórakozni vágyó és nem mellesleg jó kapcsolatokkal rendelkező egyénekkel. Sokat segített az akklimatizálódásban, hogy SP szeniorral (Sipos Mirigy Péter) mehettünk, és hogy első utunk a pálinka standig vezetett. Itt kisebb kitérőkkel ugyan, de el is töltöttük az estét. Kedvesem kissé nehezen viselte a rettenetes hangzavart és hullámzó tömeget, neki még a pálinka sem tette szebbé az életét, de ez érthető. Nekem persze sok ismerősöm ott volt, akikkel próbáltuk megfejteni a múltat és a jövőt na meg, hogy kik is a jelöltek, illetve a nyertesek és miben is jók Ők valójában! Na erről keveset tudtam meg, bár van egy két fiatal, akinek munkáját követem és szeretem is, de azt hiszem ők nem annyira voltak jelölve de nyerni biztosan nem nyertek. Ilyen pl. Rúzsa Magdi, akit én nagyon csípek, és tisztelem az utat, amit kijelölt, de valahogy ott, akkor nem hallottam, a nevét. Kár. Komoly ruha felhozatal is volt és egyik másik fazon nagyon meleg holmikba vonult végig büszkén és vidáman. Néha úgy éreztem magam, mint egy meleg felvonuláson, csak kevesebb volt a menetelés és több a heteró. Ezen az estén ott volt mindenki aki számít és akinek nem volt épp haknija. Szóval összességében jól szórakoztam, bár zeneileg és szakmailag nem túl sok újdonságot hoztam haza, bár a látvány és a szervezés szépnek és jónak tűnt, megállná a helyét másutt is a világban. A végére maradt a desszert amikor is a SZP (Szolnoki Peti) és SP szenior szinkron-táncba kezdett, na azon fetrengtünk, kár hogy nem azt adja le a TV, abból volna mit tanulni. Kár hogy a rendezvényt beárnyékolta az a szösszenet, hogy a fellépők öltözőjéből elloptak egy-két gitárt meg ezt azt de, így lett egy kis krimi is az estében és így szórakozunk mi 2010-ben. Gratula mindenkinek, kivéve a tolvajoknak, és éljen a Comet soká, és jövőre ugyanott, a pálinka standnál találkozunk!

Kincs keresés

Az értékek, kincsek elbújnak meg kell őket találnunk. Legyen az egy könyv, egy film vagy egy CD, vagy csak egy jó program, ami nem gagyi, nem valami felkapott értéktelen dolog. A kincseket keresnünk kell, és ha megleljük tovább kell, hogy adjuk. Ha nem tesszük, akkor az emberekhez nem jut el a jó csak az ömlesztett trágya, ami kiesik a média szinte összes nyílásán. Néha azt érzem, hogy a tv képernyő egy nagy virtuális végbélnyílás és ha bekapcsolom beömlik a médiaürülék a szobámba. Persze vannak kivételek, de ritka minta a fehér Volvo. Néha jó lenne hinni, hogy a szerkesztő is ember és van némi ízlése és felelőssége arra nézve, hogy valami emberi kultúrtápálék is érje, néha már mindent benyelő gyomrunkat. Minden média-genny arra van fogva, hogy az embereknek ez kell. Na ezért is társadalmi és emberi felelősségünk, hogy ha valami kincsre bukkanunk, mondjuk el, mutassuk meg másnak is, hiszen így épül az elménk így lesz kerek a világ. Vigye a szél... :)