Szívharcos

Szoktuk mondani, hogy valaki szívember. Eddig nem is néztem ennek a jelzőnek a mélyére . Mindamellett hogy magamat is ide soroltam, azt gondoltam hogy ez annyi, hogy az adott illető jószívű, sok szeretet ad, figyel másokra, stb. De most átértelmeztem. Szerintem van ez a típus ez a szívember meg a agyember a racionális, aki szépen elmével, okosan, ügyesen levezényeli egész életét, anyagi, fizikai dolgok inspirálják és megy előre fokozatosan. Aztán itt van ez  a szívember. Csak is érzelmi döntésekre képes és csak érzelmi dolgok motiválják. A legnagyobb ellentmondás az életében, hogy persze ő is megpróbál racionális döntéseket hozni de csak ideig óráig tudja aztán működtetni mert a szíve nem engedi. Harcol minden ellen ami nem jó neki, ami nem szívügy, ami nem igazán érzelmi alapú. És így lesz szívharcos mert a szív megharcol mindenért. Addig tol vagy gátol amíg helyes útra nem tér a szívember. Azért ez kemény!

Na persze van ennek jó oldala is, pl. az, hogy olyan érzelmeket képes megélni amit az agyember csak könyvben olvas vagy filmen lát és rendszerint meg is mosolyogja! Szóval nagyon tud lelkesedni és szeretni és szenvedélyes és imád és ha szerethet és szeretve van átmegy  a falon. Igaz ez munkára, kapcsolatra, barátságra, családra, mindenre. De ha elakad vagy üresség lép az életében, akkor csak tántorog, topog egy helyben, próbál ugyan ésszerűen létezni de annyira nehezére esik mintha mázsás sulyok lennénk ráaggatva és vonszolja mindezt előre, és ez kb. úgy fest mintha egy mozgólépcsőn rossz irányba közlekedne. Pedig a megoldás egyszerű. Hagyni kellene a szívet dönteni, hagyni hogy a szív irányítsa, vigye arra amerre vágyik. Olyan feladatokat kell vállalni ami megdobogtatja a kicsikét, és olyan emberi kapcsolatokat kell ápolni ami szintén ezt erősíti. Nem mindegy hogy valamit szívesen csinálunk vagy szívunk. De néha az életben a döntés nem ilyen egyszerű mert a társadalmi minták, álomnak hitt vágyak terelgetnek,  és megakarunk mi mindennek felelni. De egyszerűen nem megy. És nem értjük, csak küzdünk, mert anyáink is megmondták a barátaink életén is ezt látjuk, hát akkor az a jó amit mondanak, látunk és nem az amit érzünk, vagy amerre húz a szívünk.

Pedig a szívharcos útja ki van jelölve. Csak hallgatnia kell a dobbanásokat, és ha meghalljuk akkor tudni fogjuk merre kell tovább haladnunk, merre van utunk...

Sokáig arra gyanakodtam valami probléma van velem, és bevallom mások is erre tippeltek. Nos lehet őket meggyőzni nem tudom de magamat legalább megpróbáltam és szívesen tettem, mert szívügyem... :)


http://www.youtube.com/watch?v=NIzyirk5tVc

Belső Camino

Szüntelen bolyongok belső útjaimon, és látszólag összefüggéstelenül vándorolok régi emlékek, tapasztalások, feldolgozatlan helyzetek őrzött képei között. Vándorlásom során életképeim mozaikját rakom ki, és amikor két mozaik részlet egymásmellet a helyére kerül, mindig elcsodálkozom milyen tökéletesen illeszkednek egymáshoz.

Minél több elem kerül a helyére annál jobban kezdi átlátni az ember ezt a bonyolult de tökéletes rendszert. A boldog képek mellett a szomorúság is értelmet nyer, a színes emlékek a homályos képekkel harmonikus összecsengésben léteznek és bűntudattal átitatott emlékek teszik igazán kontrasztossá és dinamikussá az összképet.

Ahogy kirajzolódik ez a fura de szerethető színes élettérkép, felfedezzük az út jelentőségét, hosszát, irányát és a rendszerét is. Az egyes képek közötti kapocs a saját felismerésünk, megértésünk ezek segítenek tovább menni, ezek lesznek a további útjelzőtáblák.

ne sajnáljuk hát az időt a belső utazásra, mert csak így ismerhetjük meg sorsunkat és önmagunkat.

A vándor és a gyermek

A vándor egy ideje koldusként élt. Szeretet-koldusként. A hét több napján járt ugyanarra a helyre, hogy az arra járókkal beszélgessen, esetleg útbaigazítsa őket és ezért cserébe szeretetet kapott.

Egy időben feltűnt neki egy gyermek. Nagy barna szemek, lehajtott fej, és némi tanácstalansággal az arcán, látszott keres valamit. Sokszor találkoztak a helyen, néha a gyermek odadobott egy mosolyt a vándornak, aki nagyon örült ennek. De a gyermek szemében mindig ott volt a bizonytalanság, szomorúság.

Egyszer a vándor megszólította a gyermeket. Kiderült eltévedt a nagyvárosban, és keres valamit nagyon de sajnos nagyon halványan emlékszik valójában mit is. A vándor beszélgetni kezdett vele, és megpróbálta kideríteni, mi lehetett az áhított cél. Ezután elkezdtek találkozni, és szinte minden szabad idejüket együtt töltötték. A vándor úgy gondolta megosztja a gyermekkel azokat a tapasztalatokat amiket már átélt és megtanult. A gyermek itta a szavait és érezte talán a vándor tud neki segíteni, hogy megtalálja amit annyira keresett. A vándornak is jók voltak ezek a beszélgetések, hiszen bőségesen fizetett a gyermek a szeretettel, amit sugárzott felé, és közben a vándor is sokat tanult a gyermektől, hiszen a gyermeki őszinteség sokszor nagyon erős tükör tud lenni.

A vándor már régóta nem vándorolt, évek óta csak várt és várt, pontosan nem tudta mire de talán ezek a beszélgetések ráébresztették erre is. Szembe kellet néznie magával, eddigi utazásaival, hibáival, erényeivel, és ami ennél is fontosabb össze kellett barátkoznia magával, hogy újra útra kelhessen.

Fantasztikus kalandokat éltek meg együtt, és nagy dolgokat ébresztettek fel egymásban.  A vándor érezte a közös útjuk lassan vége felé közeledik. Ő már elmesélt és megmutatott mindent, a gyermeknek el kell engednie a kezét, hogy megtalálja amit annyira keres, hiszen már közel volt hozzá és a gyermek egyre jobban ráébredt arra, hogy azok az álmok amiket kerget, valójában nem is teljesen az ő vágyai , csak külvilág elvárásai csupán és kezdte érezni merre is kell mennie.

Amikor a vándor közölte, hogy ennek a közös útnak vége a gyermek nagyon nehezen fogadta. Nem akart még elmenni, nem akart még szembenézni azzal, ami valóban vár rá. Nehéz napok jöttek hisz a vándor is nagyon megszerette a gyermeket és nehezen engedte el. Régen kapott ennyi szeretetet és már rég nem is érezte magát koldusnak. Mégis tudta mennie kell és a gyermeknek is indulnia kell mert hívja az igazi élet.

A vándor, hogy kilépjen ebből a kötelékből, olyan dolgokat tett és mondott, amivel megrémisztette a gyermeket, és gyengítette a kialakult szeretetszálat. A gyermek megijedt és elkezdett haragudni a vándorra, de a vándor szenvedett mert ez a vákuum kiszívta belőle az összes szeretetet amit az elmúlt időben kapott. Szörnyű fájdalmak gyötörték, de tudta ez ezzel jár, és az ő szerepe csupán csak ennyi lehetett a gyermek életében. De azt is tudta hogy ő is kapott egy csomagot a gyermektől, amivel már nyugodtan útra kelhet, mert benne van minden ami az új utazáshoz szükséges lehet.

A vándor boldog mert tudja a gyermek rátalált arra amit keresett, és ha csak egy sort is használni tud élete filmjében amit a vándortól tanult, már volt célja a találkozásuknak.

Néha csak fentről látszik az egész és lentről, értelmetlen képkockák sokasága, ami épp velünk zajlik...

Áldott legyen a Karácsony mindenkinek! :)

Színezd újra

Az élet hullámvasútján suhanva, örömmel bámészkodva a magasban, félelemmel zuhanva a mélybe és ott kétségbeesetten, minden erőnket összegyűjtve kapaszkodva ismét a magasba, miközben néha megfordul velünk a világ. Eközben előfordul néha, hogy előtűnik belőlünk a egy sötét árny és valami olyat okoz, ami ellen nem tudunk tenni, vagyis úgy reagálunk egy helyzetben, vagy olyan döntést hozunk, ami nem olyan irányba viszi a dolgokat ahogy szeretnénk.  Persze mi nem akarunk ezzel szembenézni, és ilyenkor minden erőnkkel addig színezzük ezt a negatív valamit, amíg összemossuk azzal a pozitív képpel amit kialakítottunk magunkról és amit másoknak is mutatunk. Pedig néha nem ártana megtudnunk és megmutatnunk kik is vagyunk valójában.

Lelkünk legtávolabbi zugában egy nagy ládában őrizzük sötét titkainkat, történetekkel, fájdalmakkal súlyosbítva, jól elzárva lakatokkal, nehogy valaki meglássa, megismerje. Persze leginkább magunk elől dugjuk el mert nem akarjuk tudni, hogy ezek a sötét emlékek is mi vagyunk. Sokszor a legnagyobb konfliktus helyzet abból fakad, hogy egy helyzet vagy döntésünk során nem úgy viselkedünk vagy reagálunk mint az általunk kialakított kép azt megkívánja és ezért haragszunk, dühösek vagyunk és próbáljuk úgy kozmetikázni, érveket gyűjteni, hogy a kimaszkírozott kép lehetőleg hasonlítson az általunk kivetített illúzióval. Ez okozza bennünk a legnagyobb ellentmondást, feszültséget Pedig nem mások ezek, mint személyiségünk szépséghibái, amivel persze lehet együtt élni és lehet változtatni is rajtuk ha szeretnénk. Vagyis ha ezekkel szembenézzük és elfogadjuk hogy milyenek is vagyunk valójába és nem akarunk egy hamis illúzióban élni és létezni, akkor fogadjuk el magunkat ahogy vagyunk, hibákkal egyetemben.

Érdemes persze néha rendet tenni, és kinyitni azt a dobozt és belenézni. Vannak ott olyan poros vacakok, amire már nincs szükségünk, ezektől nyugodtan váljunk meg, egyszerűen dobjuk ki őket.
De lesznek olyanok is amit nem tudunk kidobni mert nem lehet, még dolgunk van vele. Mi a dolgunk?
Felismerni azt amivel találkozunk és feltárni elsőre magunknak, majd annak akinek szorosan köze van hozzá, esetleg a párunk, szerelmünk, barátunk, stb. Nem könnyű bevallanunk sem magunknak sem másoknak hogy nem vagyunk olyan tökéletesek, mint aminek mutatjuk magunkat, sőt hibáztunk de tudjuk vállalni a felelősséget érte. És azt hiszem ez a lényeg! A felelősségvállalás amitől annyira félünk, pedig nem olyan nehéz csak sokszor téves hitrendszerünk ezt megnehezíti mert sokkal félelmetesebbnek tűnik mint ami.

Ha szembenézünk ezekkel a szépséghibáinkkal és feltárjuk magunkat és meg is merjük mutatni azt kik is vagyunk, akkor feloldjuk a legnagyobb konfliktust magunkkal és másokkal is. Kiüresedünk és akkor oda már olyat tudunk tölteni ami szebb és tisztább és igazabb. A gyónásnak nem csak az az értelme hogy valakivel megosztjuk "bűneinket" hanem, hogy ki is mondjuk, ezzel elengedjük illetve nem tudunk nem szembesülni a valónkkal. Sokszor sokkal félelmetesebbnek hisszük mint valójában és a következményeket is annak gondoljuk, pedig lényegesebb könnyebbek mint gondolnánk.

Ha ezt megtesszük elindulhatunk az úton és érezni fogjuk, hogy könnyebbek lettünk. Persze nem válnak a dolgok semmissé, de eljutunk egy pontra ahonnan kényelmesen és kitartó munkával építhetjük magunkat és az életünket. Persze a mai világban türelmetlenek vagyunk és legszívesebben klikkelnénk egyet hogy legyen úgy, mert nincs időnk kivárni, fel vagyunk gyorsulva, pörögve és az eszeveszett neten hozzászoktunk, hogy egy klikk és ott van. Persze nagy szerencse hogy az élet nem így működik mert néha fura dolgok esnének az ölünkbe. A teremtés azért késleltetett többek között hogy lépésről lépésre alakuljanak a dolgok, hogy esetleg észrevegyük, hogy nem jó dolgok felé  megyünk és legyen módunk irányt váltani.

Talán ez az ősz egy remek alkalom hogy megtegyük a ez első lépéseket magunk felé! Hajrá!

A szeretet táncoljon bennetek! :)

20 óra egy buszban

20 óra egy buszban sok mindent megmutat azokról, akik együtt vannak ott összezárva, igaz többnyire szabad akaratukból. A hétvégén Erdélybe mentünk játszani a zenekarral és nem terveztük túl az ott létet, így hát egyik nap mentünk, másik nap jöttünk. Persze az élmények hihetetlen tárháza felvillant minden percben míg ott voltunk így megállapítottuk, hogy legközelebb nem így lesz, több napra megyünk.

Hajnali hatkor indultunk, ami már eleve azt feltételezi hogy 5 előtt kelni kell, egy kis fürdés, kávé, pakolás és indulás. Sikerült két órát is rosszul beállítani, de köszönhetően a jól működő belső órámnak, időben keltünk. és tényleg az elengedhetetlen kávé, zuhany, ilyenkor még többet dob a kábult reggelen. Előző eset bekészítettünk néhány szendvicset az útra így reggel ezzel már nem bajlódtunk. Aztán irány a találka hely. Zenésztársaim kis résre nyitott szemeken keresztül lestek rám a félhomályban, de még így is fel lehetett fedezni az öröm apró mosolyát. Hisz így vagyunk mi, sokat megélt, tapasztalatokkal teli zenészek, akik már olyan sok mindent megéltünk, hogy tudjuk értékelni ha valami nagyon kerek és a jó vágású front vonalon túl még tartalom is szorul a találkozásainkba. Egyformán tiszteljük egymást, mint emberileg mint szakmailag. Nincsenek alá vagy fölé rendelt szerepek csak egy egység van, amiben mindenkinek meg van a maga szerepe és ebben jó létezni. Vágyunk is erre az érzésre rendesen, el bírnánk viselni belőle többet is, szoktuk mondogatni egymásnak. Na ez nem jár állampolgári jogon, kellett nekünk ehhez az a "pár" év, ami szépen megkarcolt mindenkit és alázattá sodorta azt, ami már régen is ott volt bennünk csak nem tudtuk használni vagy kimutatni.

Az utazás jól kezdődött, a 20. km-nél már meg is álltunk egy kávéra. Már csak 700 km van hátra. Aztán elkezdtünk ébredezni, jöttek a sztorik, és egyre jobban átvettük az utazás ritmusát, szoktuk meg egymás lélegzetét. Egy hölgy volt a társaságban így a történetek kezdték spontán meghúzni a határt, meddig lehet elmenni a zenész sztorikban, hogy minél kevesebb kárt tegyünk a női lélekben. De aztán alakult minden szépen, nevetgéltünk, kacarásztunk sokat. Amikor pisilni kellett megálltunk, mikor éhesek voltunk ettünk, mikor valaki kifogyott a szóból akkor pihent, ment minden a maga útján.

Határon innen gyorsan peregtek a km-ek. Odaát már lassultunk, hegyre fel, hegyre le, és sok sok kanyar után egyszer csak ott voltunk. Farkaslakai fesztivál egy fennsíkon hatalmas területen, nagy színpad és kevés ember. Nehezen tudtuk elképzelni, hogy lesz ebből este buli. Aztán megkerestük a szállást, ahol nagyon kedvesen fogadtak és elkezdődött egy olyan vendéglátás, amit csak ritkán él meg az ember. Kis pihi, majd vissza a helyszínre és vártuk a beállást és a koncertet. Egyre csak hidegebb lett mi megteltünk az út fáradalmaival és el voltunk a gondolatainkkal. Már kevesebb volt a vicces történet, lassultunk és csak vártunk csak vártunk. Buli előtt nem eszünk, nem iszunk jelszóval ültünk a buszban már, már szótlanul több óra várakozás után, Keresztes Ildikó még sehol. Jelet már kaptunk, hogy hamarosan ő is érkezik. Aztán egyszer csak fél tíz lett, befejezte az előző zenekar a produkciót és pakolhattunk. Néhány perc és állt minden. Ildikó is megérkezett majd szóltak hogy kezdhetünk. És felmentünk a színpadra. Ekkor már este tíz óra volt és kb. 7 fok. Lenéztünk a színpadról ahol több ezer ember várta a kezdést, és akkor beindult valami. Az egész zenekar mint akit kilőttek el kezdett vadul zenélni, csak úgy hömpölygött az energia a színpadon. És csak toltuk, és toltuk látszott a közönségen is, hogy együtt száll velünk és érezték,  hogy ezek nem mindennapi pillanatok, és tényleg nem. Ildi hazai pályán mutatta meg hogyan is kell ezt csinálni, hogyan kell a szívünket odaadni, hogyan kell eggyé válni azzal a zenével ami épp ott rezeg a színpadon együtt mozdítva mindenkit és akkor ott táncolt a szeretet bennünktényleg de úgy igazán. Fantasztikus percek, órák voltak. Felpörögve jöttünk le a színpadról és ölelgettük egymást éreztük hogy ez az volt amiről az ember csak álmodik néha. Olyan volt mint amikor az ember nagyon sokat utazik egy jó élményért, egy reményteljes együttlétért és utána azt érzi, igen ez megérte. Ott akkor a színpadon minden kérdés feleslegessé vált, és az élmény magáért beszélt. Nem kellettek válaszok az élmény volt maga a válasz. És ez így van jól. És ehhez kellenek ezek a sokat próbált de szívük mélyén még mindig gyerekek, akik képesek újra és újra felidézni ezt a gyermeki rajongást,  odaadást, szeretetet, tiszteletet. Ehhez kellünk mi zenészek, akik erre vágyunk mindig és ha egyszer megéljük ezt az élményt akkor nem akarjuk többé elengedni. Aztán jöttek a gratulációk és már a színpadon is előkerült helyi pálinkák. Kicsit beszélgettünk, mulatoztunk, örültünk együtt és töltődtünk azoktól a beszélgetésektől amit ott akkor kaptunk. Aztán nyugovóra tértünk, hogy másnap frissen, üdén elinduljunk vissza Budapestre.

Reggel aztán megint ízelítő az ott Farkaslakán megszokott vendéglátásból. Házigazdáink mindent megtettek, hogy a lehető legjobban induljon a napunk. Fantasztikus reggelik, kávé és minden amit csak szerettünk volna. Majd mikor már mindenki magához tért és megette, megitta amit szeretett volna elindultunk haza! Ismét 10 óra utazás várt ránk, hegyek, völgyek, kanyarok. Az előző este élményei sokat dobtak a tudaton, hogy este érünk haza. Megint jöttek a történetek és tágultak a határok, de jól összeforrt a kis csapat, bajtársak lettünk erre az utazásra és figyeltünk egymásra és segítettük egymást. Gyógyultunk Jó volt így megmérni magunkat és egymást sok élmény és érzés volt ebben a két napban. Egy biztos több lettem ettől egészen biztos és többek lettek a szemeben akik ott voltak velem, a társaim, bajtársaim.

20 óra egy buszban megmutatja az emberben a benne rejlő erőket, gyengeségeket, határokat. Jó volt érezni, hogy jó helyen vagyok, jó emberek között, szeretetben és ezért nagyon hálás vagyok!

A szeretet táncoljon bennetek!

A Haragtól a Háláig

Napi gondalt-fröccs...

Mostanában többször előjött ez a téma beszélgetéseim során és gondoltam írok róla néhány gondolatot. Sok esetben amikor nagyon haragszunk valakire, akkor gondoljunk arra, hogy mindig hordoz ez az állapot, egy felismerés lehetőségét. Felismerést, megismerést magunkkal kapcsolatosan. Minél jobban bánt amit a másiktól kapunk, annál jobban zavar ez a valami magunkba. Persze ezt nagyon nehezen ismerjük be. Nehéz eddig eljutni, mert érzelmileg ki kell jönni a szituációból és meg kell próbálni felülről rálátni a problémára. Rá kell jönni mi is az ami ennyire zavar bennünket. És akkor kiben is?

Volt pár éve egy vállalkozás amihez kellett nekem partner, mert egyedül nem volt megvalósítható. Egy gyerekkori barátomat hívtam segítségül, hogy szálljon be, mert neki volt tőkéje és üzletszervezési tapasztalata, nekem meg volt a nagy ötletem. Kellet még egy harmadik fél is aki ebben a vállalkozásban az adattovábbítást nyújtotta, mert ezt egyikünk sem tudta. Az én barátomat előre toltam és küldtem tárgyalni. Tárgyalt az én nevemben is. Később kiderült főleg a saját érdekeit nézte üzletileg a saját pozíciójáért harcolt. Mire felfigyeltem erre én már messze nem voltam olyan helyzetben mint, amilyenben szerettem volna lenni. Ez engem bántott, haragudtam a barátomra és rányomta a bélyegét ez a helyzet az együttműködésünkre. Nem olyan soká el is váltak útjaink. Nem beszéltünk majd egy évig. Amikor eszembe jutott ez a dolog akkor sokáig azt gondoltam, hogy ez a barátom megrövidített, önző volt és elvett tőlem valamit. Aztán ahogy telt-múlt az idő és érzelmileg már nem voltam benne ebbe a kellemetlen helyzetben akkor kezdtem kívülről megvizsgálni mi is történt valójában. Jól körbejártam az egészet mindenkinek az oldaláról és lám egyszer csak felbukkant a megoldás. Én voltam az aki nem állt ki magáért, nem fogalmaztam meg magamnak sem, mit is szeretnék, mennyit szeretnék érni, mit várok ettől az egésztől. Nem fogalmaztam meg magamnak sem és nem mondtam el a barátomnak sem. Elvártam, hogy találja ki ő. Találja ki mit gondolok, mit szeretnék úgy, hogy ezt még én sem tudom. Valami mögé bújtam, hogy ne kelljen ezzel szembenéznem ne kelljen magamat megmérnem. Amikor ezt felismertem, nagy hálát éreztem. Jó volt hogy megismerhettem valamit magammal kapcsolatosan. És tudtam ezt csak így tanulhattam meg. Fel is hívtam a barátomat és találkoztunk, megbeszéltük, hogy mindkettőnknek volt dolga ezzel, mindenki tapasztalta amit kellet neki.

Sokszor nem ott keressük a  problémát ahol van. Pedig jó dolog felfedezni magunkat, mélyen elterülő félelmeinket. Ez az életfeladat, felismerni megoldani, fejlődni és előre lépkedni. Azt gondolom, hogy amikor haragszunk, kikelünk magunkból, kiabálunk, méltatlankodunk, hisztizünk, sírunk és sajnáljuk magunkat, hogy az élet vagy XY milyen igazságtalan velünk, akkor igazából magunkkal ordibálunk. Ilyenkor próbáljunk elcsendesedni és elkezdeni jobban leszedni annak a bizonyos "hagymának" a rétegeit és átgondolni mi húzódhat valójában a dolgok mögött. Próbáljuk a helyzetet kívülről látni. Persze ehhez néha sok idő kell. De ha eljön ez a pillanat, akkor érezzük át a hálát, hogy ez a valaki vagy ez a helyzet hozzá segített ahhoz hogy jobban megismerjük magunkat, illetve ezt ez egészet, amiben vagyunk. És hívjuk fel azt a valakit és igyunk vele egy kávét és ha nem is mondjuk el neki mit adott nekünk, akkor legalább egy gesztussal oldjuk fel Őt is ez alól a teher alól, amit valószínű ő is cipel azóta. A Haragtól a Háláig egy csodálatos folyamat. Figyeljetek!

A szeretet táncoljon bennetek! :)

Gondolatok a döntésről

Napi gondolat-fröccs...

Kezdem mindjárt egy jó hírrel: szerintem nincs rossz döntés! Minden döntés jó hiszen fejlődésünkhöz, tanulásunkhoz egy döntés helyzetben épp egy új "tankönyvet" húzunk elő. Azt hogy milyen tartalmas az anyag az persze csak menetközben derül ki de mindenképpen szolgál bennünket, hiszen egy elvégezendő feladatnak megyünk épp neki. Előbb-utóbb meg úgyis sorra kerülne. Persze a helyzet kicsit félelemmel tölt el bennünket, hiszen eddigi kapaszkodóinkat nehezen engedjük el még ha szúrnak is, mert a láthatatlan újak még nem bukkantak elő, pedig ott várnak ránk valahol csendesen.

Amikor eljönnek ezek a pillanatok, a váltás időszaka, akkor érdemes rendet tennünk.
Ki-ki a mag ritmusa, kedve szerint tegye ezt. Én először a környezetemben szoktam rendet tenni. Kidobom a felesleges szemetet, elajándékozom a már nem használt ruhákat, visszaadom a kölcsönkért könyveket, filmeket. Kitakarítok. Aztán indulok befelé. Elrendezem magamban a gondolataimat is. Kidobom a felesleget, és felszínre engedem az igazán belülről fakadó vágyaimat, érzéseimet. Kimondom amit ki kell mondanom, jó és rosszat egyaránt, dicséretet és kritikát. Fontos a HÁLA is.
Mindegy milyen helyzetben vagyunk el kell jutnunk a hálához. Haragtól a háláig a legnehezebb feladat de a legfelszabadítóbb is egyben ha sikerül megvalósítanunk. Bármilyen rosszat tett velünk valaki, bármilyen fájdalmat okozott, tanított nekünk valamit, megmutatott, megformázott nekünk egy állapotot és szembesített bennünket hogyan reagálunk arra, illetve hogy éljük meg. És ez néha nem kis vállalás a másik féltől sem ezért is legyünk hálásak neki!

Szóval ha eddig eljutottunk akkor ilyenkor már hatalmas energiát érzünk, megkönnyebbülést hisz letettünk terheteket, elengedtünk gondolatokat, nehéz érzéseket. Megoldottunk, felismertünk, továbbléphetünk!

Ilyenkor hatalmas űr tátong. A térben óriási hely szabadult fel. Persze nem mindegy, hogy ezek után mivel töltjük fel, rakjuk tele. Jöhetnek a tervek!

Tűzzünk ki célokat. Persze óvatosan tegyük ezt. Állapotot kell vágynunk nem adatokat. Vigyázzunk mit kívánunk és hogyan mert egyszer csak úgy lesz és mi nagyon meg fogunk lepődni.

A lényeg, hogy fogadjuk el ami ránk vár és próbáljuk tudatosan kísérni magunkat ezen az úton. Magát a teremtést gyermekként tökéletesen műveljük csak úgy spontán. És az Ego fejlődésével ez a spontaneitás néha fura helyzeteket okoz, amikkel aztán kellemetlen élményeket teremtünk magunknak. Ehhez kell megtanulnunk felnőttként a tudatosságot. Ki kell fejlesztenünk az empátiánkat és ehhez mérten kell gondolatainkat, tetteinket irányítani. Így talán kicsit könnyebb lesz életünk, ha elfogadjuk hogy az életben mindent lehet de mindennek következménye van. Semmilyen gondolat és tett nem marad következmények nélkül. Ez a REND. Vagyis ennek tudatában tegyünk rendet kint és bent. Tegyünk ilyen formán magunkért és ezzel automatikusan teszünk a külvilágért, másokért. :)