A siker!

A siker az egy érdekes dolog. Ha sikeres vagy érdekes vagy. Jó veled lenni és beszélgetni, hallgatni a tanácsaidra, közös képet csinálni és klassz veled mutatkozni élőben és virtuálisan egyaránt. 

Rajongunk a sikeres emberekért, követjük őket, de titkon a pillanatot várjuk, a kivégzésüket a téren, vagy legalább azt, hogy elhagyja őket a feleségük, menjenek tönkre vagy legyenek betegek, de legalábbis ne annyira sikeresek… 

Pedig ha nem vagy sikeres nem vagy olyan érdekes. Akkor már nem is olyan érdekfeszítő amit mondasz, és nem is annyira izgi veled mutatkozni. 

Egy bölcs ember igazán frappánsan  fogalmazta meg ezt a témát: “ A siker olyan mint a fing. Csak akkor zavar bennünket ha nem a miénk!"

STOP Közmédia! Stop!

Ne szoktam politikai témában megszólalni. Sok oka van hogy miért. Most sem egy párt mellett vagy ellen szólnék, inkább csak az igazságérzetemnek fáj amit tapasztalok. 

Így a választás előtt amikor nem tudsz elmenni a dolgok mellett, mert ott zajlik az arcodban, kiéleződik a helyzet, megmutatja mindenki az arcát - persze szeretné a csábítóbbat, no de nem mindig sikerül - és egyszer csak felteszed a kérdést, hogy szokhattuk meg ezt, hogy lehetséges, hogy némán tűrjük és szinte normálisnak gondoljuk azt, hogy egy köztévé így működik ahogy. kizárólag irányított, cenzúrázott hírek, az ellenzék az ellenvélemény a kontroll teljes kizárása, kormány propaganda, eltorzítva, szűrve, megollózva, manipulálva. 

Mégis kinek jó ez? Még egy kormánypárti ember se gondolhatja komolyan hogy nem, kellenek az érdemi viták, az ellenvélemény, az igaz hírek, valós helyzetek bemutatása. Nem gondoljuk, hogy ez így teljesen félrevisz mindent? De! Tudjuk. De lehajtott fejjel szomorúan konstatáljuk, hogy ez van és max nem kapcsolunk oda. De lassan sehova, és nem olvasunk semmit mert értelmetlen. Persze ez olyan mint a filterezett insta képünk, és az avatárunk a facén, amit szépen nevelgetünk, és csinik vagyunk, és Coelho idézeteket posztolunk, és egészségesen táplálkozunk, jókat sportolunk, bulizunk, happyk vagyunk mint állat, jó néha betegek is kicsit, de természetesen nem púzunk büdöset és nem hibázunk szinte soha. Körülöttünk minden szép és jó! Ezt mutatjuk kifelé magunkról, de mikor lefekszünk este tudjuk ennek csak a fel igaz. Vagy lehet a fele sem...

Nem szeretem a politikát, de nem ilyen lovat akartam, és üzenem a mindenkori hatalomnak hogy ezt ne tegye. Mert nekik is vannak gyerekeik, lassan unokáik és azoknak is lesznek gyerekei, és Nevelni kell mert minták vagyunk, és példaképek és nem ilyen példák kellenek. Persze ebből is lehet építkezni, mert egy értelmes fiatalból pont az ellenkezőjét fogja kiváltani ez a magatartás. És persze lehet őket büntetgetni ha kimennek az utcára és elmondják a véleményüket, ideig óráig megy ez, de hosszútávon Ők fognak dönteni, ha már mi ilyen nyámnyilák lettünk és kussolunk és lapítunk és rázzuk a fejünket csendben halkan és várunk valamiféle csodára. 

Szóval sok ismerősöm van minden oldalon, hisz gondolhatunk bizonyos célokat másképp ezzel nincs baj, hisz nem csak egy féle zenét szeretünk szerencsére. De bizonyos témában egyet kell értenünk és ezért fel is kell szólalnunk. 

A KÖZ-médiájával ezt nem teheti egyik hatalom sem. Sem tévével sem újsággal sem rádióval sem digitális tartalom szolgáltatóval. Hisz ez az adófizetők pénzéből a mi tájékoztatásunkra és szórakoztatásunkra van, és nem a félrevezetésünkre, átprogramozásunkra és befolyásolásunkra, és végképp nem a manipulatív ijesztgetésünkre szolgál! Ez egy erkölcsi lavina, aminek részesei is vagyunk ha nem jelezzük hogy ezt nem tetszik nekünk! Jelezzük. Ki-ki ahogy tudja! Köszönöm ha elolvastál, Írd meg nyugodtan ebben a témában a véleményed! 

Miért népszerű a F@S!

Érdekes szokások fedezhetőek fel amióta a közösségi oldalak beköltöztek az életünkbe. Az egyik ilyen például az, hogy  meglepődött, kétségbeesett emotikonokkal osztjuk meg a minőségtelen, vicces, ciki videókat, és fűzünk hozzá elégedetlen hozzászólásokat, hogy "ez aztán a fertő", "hogy lehetséges ez?", "normálisak ezek?" és még sorolhatnám. 

Legújabb sláger a Diridáré vagy mi, amit rengetegen osztanak meg a facebook oldalukon és írnak hozzá posztokat, szinte kivétel nélkül gúnyoljuk, szörnyülködünk de osztunk! És ezzel népszerűséget kreálunk ezeknek a tartalmaknak, mert ma a nézettség az érték. Mindegy milyen áron, mindegy mi a tartalom, mit ad hozzá az életünkhöz, mit tanít a gyerekeinknek, stb. Csak nézettség legyen meg térerő! 

Legutóbb egy Dorina nevű tizenéves lány is feltűnt a Buli, buli c dalával, és olyan sokan osztották meg, mert cikinek tartották, hogy több milliós nézettséget generáltak és ez a szorgosság pedig azt eredményezte hogy a TV2 Mokka adásába behívták az énekes lányt egy beszélgetésre, hisz olyan népszerű, hogy szinte már Sztár és ezzel megtévesztik szegény Dorinát is és szegény közönséget is, azokat persze akik befolyásolhatóak, és hisznek a médiának, és mint tudjuk sokan vannak így. Szóval az ártalmatlannak tűnő megosztásból így lesz egy digitális lavina ami elsodor pár dolgot, pl az értéket. Mondjuk én már azt sem értettem és egyáltalán nem szórakoztatott amikor a tehetségkutatónak álcázott műsorokba bemutatják a szerencsétlenkedőket, azokat akik cikik és azon jókat röhögünk, sőt már van aki erre hajt, mert tudja népszerűséget hozhat. 

Ebben az egészben persze a másik oldal az érdekesebb számomra. Nem szerepelek tévében, újságban és semmilyen rádió nem játssza dalaim. Az egyetlen csatorna ahol kommunikálok az az internet, a weboldalam és a közösségi oldalak. Vannak is követőim, akik szeretik amit csinálok, hallgatják a dalaim de nagyon nagyon kevés az aki megosztja mondjuk egy-egy dalom, vagy ajánlja másoknak vagy terjeszti bármilyen formában. Pedig ez az egyetlen lehetőség, hogy eljuthassak én vagy hasonló olyan zenészek, akik valamilyen értéket próbálnak még képviselni ebben elértéktelenedett világban, és nem vagyunk celebek vagy szupersztárok és mindennap megküzdünk ezekkel a nehézségekkel mert ezeket az tartalmasabb dolgokat, nem annyira osztjuk, nem annyira terjesztjük. 

Én már nem fogok változni és megyek játszom és dalolok, és ha néha meglátok egy mosolyt, egy csillogó szempárt, amit a saját dalaim vagy a zeném vált ki azt érzem már megérte. Tudom a szokások sem fognak nagyon változni, de azt gondoltam leírom magam miatt és azok miatt akik kicsit elgondolkodnak ezen az íráson. szép napot! :)

Kettős mérce? Ki lehet az igazság bajnoka...

Az jutott eszembe, milyen képmutatóak is vagyunk valójában! Nos ez egy másik aspektus, sokan nem fognak egyetérteni vele de ez is létezik.

Azt gondolom sokszor átlépünk a másik felett, nem is foglalkozunk az épp orrunk elé kerülő problémákkal esetleg felhívásokkal, apró sikolyokkal, vagy akár segítségért kiáltással. Sokszor tudjuk érezzük hogy van a környezetünkben olyan ember aki segítségre szorul. Sokszor nem kell nagy dolgokra gondolni csak egy jó szóra, beszélgetésre, hogy az a másik kellemesebben élje meg a napját a magányát, betegségét vagy nyomorát. sokszor átlépünk egy szemét felett az utcán, nem vesszük fel, hogy kidobjuk, nem a mi dolgunk gondoljuk. Igen lehet, de ki veszi fel és kié is valójában? 

Sokszor nem foglalkozunk barátainkkal mert sok dolgunk van, családtagjainkkal, akik még élnek. Nem kérdezzük meg hogy vannak mert nincs időnk. Persze akkor amikor már nincsenek velünk, sírunk és fáj a hiányuk. Így van ez akkor is amikor “valaki” vagy, épp megy szekér népszerű  és sikeres vagy a munkádban, akár híres is. Nos akkor kicsit többen lesznek körülötted, érdekesebb vagy, jobb a közeledben lenni, és akár apróságokra képesek is vagyunk egy jobb pozícióért, barátságért, vagy segítségért. odarakjuk magunkat és persze hátha csurran cseppen is valami, eltűrünk dolgokat azért hátha előbbre kerülünk, vagy csak könnyebb lesz nekünk kicsit, könnyebben hozzájutunk valamihez, de itt is nehéz megmondani hol a határ meddig szabad elmenni, meddig etikus, erkölcsös, stb. Persze magunkkal mindig elnézőbbek vagyunk tudom.

De aztán amikor valakiről kiderül, hogy túllépte hatáskörét, kezdeményezett vagy erőszakoskodott, na akkor aztán lecsapunk erkölcsileg, megmondjuk a magunkét, és fejét vesszük annak aki ilyenre vetemedik. Persze elítélem én is az erőszakot, és nem szeretem a gennyládákat, ez a Keró sem a kedvencem, de attól még van több aspektus és ne legyünk már ennyire képmutatóak, igazság bajnokai, akik soha semmilyen határt nem léptünk át. És ez most arról jutott eszembe, hogy semmit sem tudunk biztosan, de sorsok dőltek keresztbe, lehet megérdemelték, de ott a család, a gyerekek, rokonok, akiknek ezt viselni kell. Lehet jár nekik ez a batyu is? 

Szóval az jut eszembe amikor a nyolcvanas években átléptem Kelet Berlinből Nyugat Berlinbe akkor egyrészt ott zöldebb volt a fű, másrészt pedig mindenki lenyírta a saját háza előtt, és összeszedte a szemetet így az egész utca szép és rendezett volt. Mi csak mutogatunk a másikra, hogy kinek mit kellene felszednie, de mi magunk sem szedjük fel, pedig ha megtennénk, akkor legalább a mi házunk előtt nem lenne szemét, de ha egyre többen tennénk ezt akkor egyszerűen tiszta lenne az utca! Élj így teremts tisztaságot és akkor ítélkezni sem kell! És persze ettől még lehet hogy egy kutya pont a te házad elé rondít! :) Na ez jutott eszembe! szép napot! 

A Doboz Titka

Mindenki okkal érkezik az életünkbe, és mindenki hoz is valamit. Egy dobozt, amiben elsőre nem is tudjuk mi van. Ha nyitottak vagyunk, akkor elkezdjük lassan kinyitni és hagyni, hogy meglássuk mi is van benne. 

Persze sokan tudják ezt, hogy ha jön valaki akkor valamiért jön, valamit mutat nekünk, valamit tanít, valamit kihoz belőlünk. De hajlamosak vagyunk arra, hogy mi előre szaladunk egy kicsit fejbe és megtervezzük minek is kellene lennie abban a bizonyos dobozban. És várunk, várunk hogy az a doboz kinyíljon magától és meglepve állunk, sokszor csalódással teli, amikor nem az van benne, amire számítottunk, amit megterveztünk jól és okosan előre. Ha kicsit bátrabbak vagyunk és simán, de óvatosan kinyitjuk, és hagyjuk, hogy a tartalom megmutassa magát, akkor el tudjuk dönteni, hogy az ami benne van miként szolgál bennünket, fejlődésünket, tanulásunkat, képességeinket. Mert az élet mindig tanít, még akkor is amikor azt mondjuk, hogy én már annyit tanultam, nem akarnék már több leckét. Pedig amíg élet van, addig tanulás is van, és addig van, “munkafüzet” és "házi feladat". Ha akarjuk ha nem. Ezért aztán, örülni kell miden doboznak, még ha elsőre, kicsit kisebbnek is tűnik ahhoz képest, amilyen nagy “ajándékot” mi beleképzeltünk. Persze tudom ez az okfejtés sok félreértésre, vitára adhat okot, de ha a dolgok mélyére nézel lehet benne némi igazság. Szép Napot! :)

Minták ≠1

Nevelhetjük a gyerekeinket okosan, ügyesen, tapasztalatból, jó tanácsokat megfogadva, vagy akár csak ösztönösen de egy biztos a gyermek, a fiatal fejlődésére legjobban a minták hatnak. Jók és rosszak persze egyforma erősen. Hiába tiltjuk a telefonozást, vagy rájuk förmedünk, hogy ne nyomkodd már annyit kisfiam, ha mis ezt tesszük és ezt látja tapasztalja. de igaz ez sok mindenre. az együttérzésre, aszociális érzékenységre, faji hozzáállásra, káromkodásra magyarán szólva mindenre. Most elmondok egy történetet az életemből ami számomra sokat jelent. 

1985 öt írunk. Én épp katona vagyok Győrben. Határőrség, BM zenekar, mellette vezetékes katona. Együtt vonultunk a zenekarra, a Citrom tagjaival, Dókával, és Boros Csabával. Sokat kijárhattunk, próbálni, fellépni, fesztiválokra, rádiófelvételekre stb. Jó pár éve nyomtuk már és szép sikereket értünk el addigra a bandával. Ekkor egy Vermona orgonán és egy Casio “tolltartón” játszottam. És ekkor megérkezett a győri hangszerboltba, Robi bácsihoz, egy Yamaha DX7es. Ez akkor a hangszer piacon maga volt a forradalom. Minden klipben ilyet láttunk a külföldi bandáknál. igazi profi darab. Nos ekkor én hazamentem és elmeséltem a szüleimnek hogy mit találtam. A történethez hozzá tartozik hogy nem voltunk gazdagok, egyszerű életet éltünk és ekkor talán épp 10 éve gyűjtöttek a szüleim egy Skodára. ami kb 70 ezer Forint volt akkor. Pont mint a DX7. Szóval elővezettem otthon hogy ez milyen jó lenne nekem és milyen fantasztikus darab ez. Egy nap gondolkodási időt kértek. Másnap megvettük. Maradt a Trabant és még jó pár évig spóroltak a Daciara. Én kaptam egy profi munkaeszközt az álmaim, célom megvalósításához. Leszerelés után Pestre költöztem és ezzel a hangszerrel kerülhettem be a Step zenekarba, illetve dolgozhattam lemezeken, és Modern Talking is tőlem bérelte amikor itt koncerteztek. Szóval megalapozták az életem ezzel a döntéssel, segítséggel.

Sok sok évvel később az akkor 16 éves Liza lányom azt találta ki, hogy cserediákkén Amerikában szeretne tanulni. Az Anyukája nem nagyon volt boldog ettől és pénze sem volt rá. Ekkor elmondta nekem Liza a tervét. Gondolkodni kezdtem mit tegyek és eszembe jutott az én történetem. Ekkor a megtakarított pénzem pont annyi volt, mint amennyibe került ez az egy év. 1,5 millió Forint. Aludtam rá egyet és aztán igent mondtam és elmeséltem az én  történetemet hozzá. Akkor még nem tudtuk de azóta bebizonyosodott, hogy jó döntés volt, hisz Liza azóta is nemzetközi környezetben dolgozik és sok sok évig volt önkéntes egy ilyen cserediák szervezetnél. A nyelv ésa kapcsolatok meghatározták az életét és Liliét is, aki szintén cserediák lett pár évre rá Portugáliában. Igaz ekkor már az autómat cseréltem egy olcsóbbra, hogy Ő is ki tudjon menni. Neki is meghatározta az életét, Ő is önkéntesként dolgozott sokáig és meghatározta az életét a nyelvtanulás, és az integrálódás elsajátítása. 

Szerintem nem feltétlenül lakást, autót, vagy pénzt kell a gyerekeinknek adni, persze az sem rossz, de nem mindig az a segítség, hanem a lehetőség az eszköz, na és a minta, amit mutatunk! :)

egy Koncert után...

...november 21. Step Acoustic Band koncert margójára...

 Nem is értem miért vártunk ezzel ennyit, hogy újra felcsendüljenek a dalok és persze a vidám, "asszonykórus" és ezt most ne vedd sértésnek kérlek, hisz az élet ment előre, vitt bennünket és az éveket. Lett házasságunk, gyerekünk, válásunk, változásunk, sok-sok kalandunk, örömünk és gyászunk, de egy egy valami nem változott, a mi közös múltunk, azok a feledhetetlen Stepes évek, a sok sok koncert és ezek az életvidám, pozitív dalok.

Nem tudhatom csak sejtem mit éltettek át ott lent, de fentről, pontosabban bentről egészen különleges élmény volt. Kicsit újragondoltuk, áthangszereltük, hogy ma is eljátszható legyen és élvezhető, de azt hiszem ez sikerült, mert a dalok túlélték ezt az elmúlt 25 évet anélkül, hogy magyarázni kellene bármit is. Egy képzeletbeli tábortüzet ültünk körben, és a tűz maga az érzés volt amit a dalok töltöttek és az emlékek.

Nem tudtam előre mit fog kihozni belőlem ez az egész. Őszintén mondom sokáig ellenálltam, hogy feltámasszunk valamit, amit már elmúltnak hittem. És persze Öcsi. Valahogy ezt is kellett kezelni belül, hol ezért hol azért. De mára ez már helyére került. Nem hittem hogy egyszer lesz bátorságom és hitem elénekelni azokat a dalokat amit Vele szerettünk meg. Azt gondoltam, a feledés homályába merültek a dalok, az érzések, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az első daltól az utolsóig minden szó, sor, refrén egy emberként, üvöltve kiáltva hasít az éjszakába,

könnyel átitatott boldogságot csalva a szívekbe. Ez kiült az arcotokra az arcunkra. 

Büszke voltam és vagyok, hogy van valamink, amit megőriztünk és újratöltve belopóznak a jelenünkbe, és így már nem csak a múltunk részeként, ködfoltos emlékként, hanem valóssága, érzékelhető mai élménnyé formálódva itt léteznek tovább velünk.

Mi egy család vagyunk akik hiába nem találkoztak hosszú, hosszú évekig, ugyanúgy örültünk egymásnak és egyszerre dobbant a szívünk, csattant a tapsunk és szólt a dal! Egy kor zenés osztálytalálkozója volt, egy iskola ünnepség, ahol egyszerre voltunk gyermekek és szülök.

Mindenkinek megvannak a láthatatlan emlékkönyvei a szívében. A miénk ez a Stepes pár év, ez a harminc néhány dal és a közös élmények. Reményeim szerint nem kell 25 évet várnunk, hogy ezt ismét megélhessük mindezt.